Emlék, emlék gyere elő... nem jön, mert nem sült fonott kalács a nagymamám konyhájában. Ott nem, de a péknél isteni finom, foszlós. Hopp, egy foszlány, nem a kalácsból, az emlékeimből. Érdekes, nem nyuszis képek jutnak róla eszembe. Lakodalmi pillanatok villannak be.
Szól a tehéntrapp (mi falun így neveztük a múlatós zenét). Most ér vissza a vendégsereg az esküvőről a művelődési házba, ahol megkezdődik a reggelig tartó dínom-dánom. Ismerős arcok, műanyag kosárkákból kínálják a kalácsot, ami ínycsiklandozó. Na ezért a pillanatért szerettem lakodalomba járni. Teletömtem a fejem kaláccsal, aztán nyavalyogtam a szüleimnek, hogy mikor megyünk már haza. Anyukám tudta, hogy egy dologgal tud marasztalni, az pedig a vacsorára tálalt paradicsomszósz volt. Szóval a kajával már akkor is le lehetett kenyerezni. :) Amikor nem voltunk hivatalosak (bár ez ritka számba ment, hisz falun ismer mindenki mindenkit, ebből egyenes arányosan következik a meghívás), akkor is akadt egy osztálytárs, aki ott volt és kimentett az utcára egy kosárral teli finomságot.
Mostanság kalács recepteket tesztelek, keresem a lakodalmas kalács ízt, amit gyerekkoromban éreztem. Miután kipróbáltam a város, mondhatni összes pékségéből származó fonatot úgy döntöttem saját kézzel készítek foszlós kalácsot. Egy oka van a próbálkozásaimnak: a mellékíz, a nem finom jelző. Ti is érzitek?
Íme egy kalács, innen, ami bejött, amit már harmadszorra készítek (egy kis módosítással), ami húsvétkor is sülni fog a konyhámban és amitől felélénkültek az emlékeim...

Hozzávalók az én szájízemnek megfelelően:

50 dkg finomliszt
1 dl tejszín
1,7 dl tej
6 dkg vaj felolvasztva
2 tojás sárgája
1 csapott mokkáskanál só
10 dkg kristálycukor
2.5 dkg friss élesztő
2 evőkanál kakaópor
tejben áztatott mazsola