Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a konyhámban teljes mértékben én uralom a terepet. Az anyukám sok esetben átveszi az "irányító" szerepet. Általában hagyom kibontakozni... érdemes, több szempontból is. Elsősorban szeretem nézni ahogyan főz, lenyűgöz a hozzáállása és a szemlélete.
Nemrégiben olvastam Frances Mayes Napsütötte Toszkána avagy otthon Olaszországban című regényét és az alábbi idézettel tudom leginkább megfogalmazni, hogy az állandó - a konyhai technikák elsajátítása érdekében feltett - kérdezősködésemre az anyukám hogyan is reagál.
"Egyszer egy tavaszon provence-i házában főzni tanultam Simone Becktől. Tisztán emlékszem minden szavára. Volt ott egy diák, egy szakács-oktató, valami vendéglátó-ipari iskola tanára, aki örökké a dolgok „technikájára” volt kíváncsi, és Simca minden szavát leírta a noteszébe, folyamatosan jegyzetelt. A többi négy diákot sokkal jobban érdekelte, hogy milyen lett az íze az ételnek, amelyet Simca főzött. Simca egyszer megelégelte a kérdezősködését, és kissé durván csak ennyit mondott: „Nincs technika! Egyszerűen csinálni kell. Most méricskélünk, vagy főzünk?” Itt, Toszkánában én is megtanultam, hogy az egyszerűség felszabadít."
Mint már egy régebbi bejegyzésemben említettem én is a "túlbonyolítós" kategóriába tartoztam, pedig nem ezt hoztam otthonról. :) Szóval az én anyukám is az egyszerűség híve. Ő tényleg nem méricskél, csak úgy érzésre süt/főz. Azt hiszem jól haladok ezen az úton és valóban igaz, hogy az egyszerűség felszabadít.
A legtöbb recept leírásánál tapasztalom, hogy mennyire nehéz megfogalmazni, hogy miből mennyit használtam (mindig fel kell írnom, hogy végül összeálljon a recept). A könyv erre is választ ad: "Minden szakács tudja, hogy az éppen rendelkezésre álló hozzávalók határozzák meg, hogy mit lehet, és mit nem. Különben is, a legtöbb étel, amelyet itt főzünk, annyira egyszerű, hogy lehetetlen megadni a receptjét, csak azt lehet elmondani, hogyan csináljuk."
Üres a hűtőnk, mégis valami finomságra vágyunk, ilyen az anyu Sörkiflije, amiből sohasem tud túl sokat csinálni. Ne aggódjatok, a fenti gondolatok ellenére lesz recept, ami valóban egyszerű és elronthatatlan. ;)
Hozzávalók:
1 kg liszt
0,5 l tej
4 evőkanál cukor
7 dkg élesztő
2 teáskanál só
2 kávéscsésze olaj
1 egész Rama margarin a tepsik kikenéséhez
1 db tojás a kiflik megkenéséhez
szezámmag, köménymag a kiflik tetejére
Elkészítés:
Az élesztőt kiskanál cukorral langyos tejben felfuttatjuk. A lisztet egy mély tálba öntjük, mélyedést formázunk a közepébe, hozzáadjuk a felfuttatott élesztőt, a fent leírt alapanyagokat és kézzel összegyúrjuk.
Ha összeállt a tészta 8 egyenlő nagyságú cipót formázunk (ha pontosak akarunk lenni mérjük le, kb. 20-22 dkg a súlya egy cipónak), majd mindegyiket kör alakúra nyújtjuk. A köröket nyolc egyenlő részre vágjuk és kifli formára lazán feltekerjük. Ez a mennyiség két nagy és egy kisebb méretű tepsiben fér el, így a Rama margarint ennek megfelelően elosztjuk és a felületükön elkenjük.
A kifliket a margarinos tepsibe sorakoztatjuk (távol egymástól), tetejüket megkenjük felvert tojással, rászórjuk a köménymagot és/vagy szezámmagot (ki-ki ízlése szerint). Sütés előtt egy órát pihentetjük.
Előmelegített sütőben 200 fokon kb. 18 perc alatt aranybarnára sütjük. Sajttal is kipróbáltuk, de az csak frissen kapós nálunk, mert másnapra nagyon száraz és fojtós lesz. A favorit a szezámmagos, a családban egyedül én imádom a köménymagos kifliket. Ízlés szerint tölthető is, de mi nem szoktunk azzal pepecselni.
Jó tanács: A kifliket úgy helyezzük a tepsire, hogy a háromszögek csúcsát hajtsuk alá. A képen jól látható. Ez azért fontos, hogy a kiflik ne nyíljanak ki. A tepsiben hagyjuk kihűlni.
Ajánlom kipróbálni... tuti befutó, a maga egyszerűségével.
