Már gyerekkoromban is utáltam a „Mi a kedvenc” szavakkal kezdődő kérdések sorozatát. Soha nem tudtam rá válaszolni, bármire is vonatkozott. Általában hebegtem habogtam és hosszú felsorolásba kezdtem. Mindig volt (és most is van) magyarázatom arra, hogy nekem miért nincs kedvencem. Akkoriban a legtöbb újságban a „híres emberekkel” készült interjúk során kiemelt helyen, külön csokorba szedve szerepelt a kedvencekre vonatkozó kérdéssor. Persze kamaszként nagy fejtörést okozott: Hogy lehet az, hogy minden embernek van kedvence, csak nekem nincsen?! Velem van a baj? Nem vagyok elég határozott? Miért nem tudok dönteni ”kedvenc ügyben”? Egyszer elhatároztam, hogy számvetést készítek és megpróbáltam összeírni minden lehetséges kedvencemet. Órákat ültem az íróasztal felett, de hiába törtem a fejem… nincs egy konkrét, semmilyen téren. Előbb jutott eszembe, hogy mit nem szeretek, vagyis mit szeretek kevésbé. A blog témáját tekintve maradjunk az élelmiszereknél. Nem tudok olyan alapanyagot mondani, amit nem szeretek. Persze vannak olyan ételek/desszertek amiket előnyben részesítek, de nyitott vagyok mindenre. :) Azt hiszem ez a kedvenc dolog nálam hangulatfüggő, meg persze a szervezetem is jelzi, hogy mit "kíván". Alapvetően tésztafüggőnek vallom magam, de ez nem jelenti azt, hogy nem eszem levest, főzeléket, pörköltet stb. Édesszájú sem vagyok, de most éppen valami hűsítő, nem túl édes, gyümölcsös desszertet kívánok. Reggel a piacot végigpásztázva, könnyű volt kitalálnom mi lesz ez a finomság, mi lesz a mai "kedvenc". Itt a málna, ribizli szezon, nagy a kínálat a piacon. Apropó, akkor a kedvenc dolog szezonfüggő is. Tehát a fentiekből megállapítható, hogy nincs kedvencem, csak néha rákattanok bizonyos dolgokra és ezeket legfőképpen (tudományosan megfogalmazva) az alábbi tényezők befolyásolják:
-a  hangulatom,
- a szervezetem tápanyagigénye,
- a piac kínálata.
Meghatároznék egy egyéb, befolyásoló tényezők kategóriát is, mert néha a fenti teória borul és akkor az egyéb, vagyis a "bármi" lép életbe. Bármi, ami váratlanul, meghatározhatatlan okból kelti fel az érdeklődésemet. :)
Jöjjön egy 'nem kedvenc', de a friss, nyári gyümölcsök időszakában egy igen kedvelt édesség: gyümölcsös kosárkák, most éppen ribizlivel és málnával.

Hozzávalók a linzer tésztához:

30 dkg liszt
20 dkg vaj
8 dkg porcukor
1 cs. vaníliás cukor
2  db tojássárgája

A linzer tészta elkészítésére is számtalan variáció létezik, azonban a tészta a klasszikus 3:2:1 arányt követi vagyis három rész sima liszt, két rész zsiradék, egy rész porcukor. A vaníliás cukor opcionális, de a citrom reszelt héja az a legtöbb receptben megtalálható. Én azért hagytam ki, mert a krémes töltelékbe került. Egyesek a könnyebb gyúrhatóság és formázhatóság érdekében kevés tejfölt tesznek a tésztába, de a hozzáértők szerint ez kerülendő, mert a tejföl negatívan hat a tészta formatartására és a sütemény porhanyósságára. 

Hozzávalók a töltelékhez:

500 gramm mascarpone
300 ml tejszín
2 dkg cukor
egy egész citrom reszelt héja
egy marék hántolt mandulabél
friss gyümölcs: ribizli, málna

Elkészítés:

Gyúródeszkára szitáljuk a lisztet, hozzáadjuk a vajat és a két tenyerünk közé véve összemorzsoljuk. Szakács tanulmányaim során azt az ötletet kaptam, hogy ha a zsiradék kemény, sajtreszelővel lereszelve, sokkal könnyebb összedolgozni. Hozzáöntjük a porcukrot (ha darabos leszitáljuk), vaníliás cukrot és a tojások sárgáját. Igyekezzünk gyors tempóban összeállítani a tésztát, mert ellenkező esetben kizsírosodhat és az alkalmatlanná teszi a további feldolgozásra. A gyúródeszkára ragadó tésztarészeket habkártya segítségével könnyen fel tudjuk kaparni. Az összegyúrt tésztát cipóra formázzuk és letakarva fél órát hűvös helyen pihentetjük.

Ezután a kosarakat kibéleljük a tésztával. (A mini formák átmérője 6 cm.) Csípjünk kisebb darabokat a tésztából és a formába egyenletes vastagságban oszlassuk el. Figyeljünk arra, hogy ne legyen se túl vékony, se túl vastag. A képen látható forma muffin sütővel helyettesíthető.
A megadott linzer tészta mennyiségéből 45 darab kosárka készült. Sütés előtt a tésztát villával megszurkáljuk és pár szem babot teszünk bele nehezékként. (A tésztára formára vágott sütőpapírt szokás helyezni, erre kerülnek a babszemek. Én ezt a műveletet kihagytam és közvetlen a tésztára szórtam a nehezéket.) Előmelegített sütőben, 180 fokon süssük kb. 20 perc alatt aranysárgára. Folyamatosan ellenőrizzük, hisz a sütők sokfélesége miatt, előbb is elkészülhetnek. Ha megsültek a kosárkák hagyjuk kihűlni, közben készítsük el a tölteléket.

Mossuk meg a gyümölcsöket és csöpögtessük le. Ha vizes marad, akkor a tésztát eláztatja. A tejszínt a cukorral kemény habbá verjük, a mascarpone krémet hozzádolgozzuk. Végül a citrom héjával jól átforgatjuk. Én egy kevés citromlevet is facsartam a krémbe. A mandulát mozsárban apró darabokra törjük és serpenyőben megpirítjuk. A kihűlt kosárkákból eltávolítjuk a babot, kiszedjük a formából. A tészta zsiradék tartalma miatt könnyen kicsúsznak. A babot érdemes félretenni és a legközelebbi sütés alkalmával is ezt használjuk. A kosarak aljába pár szem gyümölcsöt teszünk, vegyesen vagy gyümölcs fajtánként. Bármilyen friss gyümölcs felhasználható, én készítettem már eperrel és sárgabarackkal is, de meggyel is el tudom képzelni. A gyümölcs mennyiségét a hozzávalóknál azért nem határoztam meg, mert ki-ki ízlése és a forma nagysága szerinti mennyiséget használjon. 

A krémet habkinyomóba töltjük és a kosár alján sorakozó gyümölcsöket befedjük vele. A kinyomó segítségével szebb és könnyebb az adagolás, de ennek hiányában kanalazzuk rá a krémet és villával egyengessük el,  húzzunk bele hullámokat. A krém tetejére tetszés szerinti formában és mennyiségben gyümölcsöket sorakoztatunk, majd megszórjuk a pirított mandulával. Letakarva hűtőbe rakjuk, mert hidegen igazi frissítőként szolgál a nyári melegben.

Vigyétek és egyétek! ;)

Voltatok már úgy, hogy tanulnotok kellett volna, de nem ment?! Hát... engem most nem visz rá a lélek. Tervezésben nagyon jó vagyok... a határidőnaplóm telis-tele van írva, a tanulnivaló napi lebontásban beütemezve. :) Mindhiába, mindig kitalálok valami ürügyet, mondván az sokkal fontosabb, mint a tanulás. Ilyenkor rendszerint takarítással, főzéssel cseszem el az időt. Persze mindig akad valami élelmiszer, ami épp elfogyott és nekem pont akkor van rá szükségem. Legutóbb éppen citrom hiányzott, mert ugye ebben a hőségben (20°C) csak egy friss limonádé csillapítaná a szomjamat és  a tanulás is jobban menne tőle. :) 
A frászt, miután a limonádét lehörpintettem máris ott volt a gondolat a fejemben, hogy mi lesz a következő "elfoglaltság". Nem, még mindig nem a tanulás.
Tésztát kell gyúrnom, mert most olyat találtam ki, ami nem várhat, meg kell valósítanom és addig úgysem nyugszom, míg nem lesz az asztalon: a frissen gyúrt tricolor fusilli citromos petrezselymes csirkével.

Előzmények: A blog indulása előtti első fotózás alkalmával kitaláltam, hogy az oldal nevét friss és száraz tésztából fogom kirakni. Lerohantam a kisboltba és megakadt a szemem egy zacskó tricolor fusilli tésztán. Gondoltam kellőképp színes és a formája is megfelelő az ötlet megvalósításához. 

Persze már akkor elhatároztam, hogy frissen gyúrt tésztából az én nélkülözhetetlen Marcato, Regina típusú csőtésztakészítő gépemmel elkészítem. Most jött el az idő, ez most tényleg nem várathat magára ellentétben a tanulással. Határidőnapló kinyit, tanulás címszó alatt feljegyzett napi terv átnyilaz holnapra. Ennyi az egész, úgyis bőven van időm, 1 nap halogatás még belefér... nagyon remélem! :)

Tri=három, ami azt jelenti, hogy készült egy hagyományos, "ősi" alapképlet szerinti tésztaadag, egy paradicsompürével és egy spenóttal színezett "gombóc". 

Hozzávalók a tésztához 4 főre:

600 g liszt "00"
4 tojás
1 marék spenót
1 evőkanál paradicsompüré

Jöhet a gyúrás:

A hagyományos tészta 200g liszt két tojás összedolgozásából készült. A zöld tészta színét a leforrázott, apróra vágott spenót adta. 200 gramm lisztet egy tojással és a spenóttal összegyúrtam. A piros tészta a maradék liszt, tojás illetve a paradicsompüré keverékéből készült. Merev, nem túl rugalmas tésztát gyúrtam, melyet pihentetés nélkül formáztam.

Ha túl puha, rugalmas a tészta, akkor liszt hozzáadásával keményítjük. A formázás miatt fontos a tészta állaga, mert ha túl puha, akkor a gép nem csavarja szépen. A friss tészta száraztésztával helyettesíthető. Én legközelebb spagettivel fogom készíteni.

Hozzávalók a szószhoz, csirkéhez:

1 egész csirkemell
10 dkg reszelt pecorino
3 egész citrom leve
1 csokor finomra vágott petrezselyem
1 szál friss rozmaring
6 evőkanál olívaolaj
10 dkg vaj
só, frissen őrölt bors

Elkészítés:

A friss tésztának nagy fazékban vizet forralunk. Serpenyőben 2 evőkanál olívaolajat forrósítunk és a megtisztított, felszeletelt csirkemell darabokat megpirítjuk. A húst vastagabb szeletekre vágjuk, klopfolni nem kell. A vajat hozzáadjuk, ha felolvadt hozzáöntünk kevés citromlevet. Lassú tűzön pár percig pároljuk. Rászórjuk az apróra vágott friss rozmaringot és petrezselymet. Átforgatjuk, majd sózzuk, frissen őrölt borssal meghintjük. A gázt elzárjuk és a húst kiszedjük egy tányérra. A serpenyőben visszamaradó léhez hozzákeverjük a maradék olívaolajat, citromlevet és a pecorino sajtot. Összekeverjük és az időközben kifőtt tésztát beleforgatjuk. Kevés főzővizet is öntünk hozzá. 

Úgy szól a mondás, hogy: "Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra." Ma gyúrtam, mert megtehettem, de holnaptól már tanulnom kell! Nem bántam meg, hisz színes egy nap volt ez a mai. :)

Vizsgázni voltam a fővárosban... vonattal utaztam és hazafelé zötykölődve szóba elegyedtem egy kedves fiatal lánnyal. Persze a tésztánál kötöttünk ki. Lelkesen és szenvedéllyel meséltem neki a tésztagyúrásról... mondhatnám, hogy bár ne tettem volna, de akkor az alábbi gondolatok sem fogalmazódtak volna meg bennem és hát ez a bejegyzés sem... ebben a formában biztosan nem.
Az élménybeszámoló közben úgy záporoztak a kérdések, mint ahogyan az eső kopogott az ablaküvegen. Jó hangulatban voltam, szerencsére a zord időjárás nem szegte kedvem, főleg, hogy arról beszélhettem, amit igazán szeretek csinálni. Viszont a kérdések által kezdtem az időjárásnak megfelelő hangulatba zuhanni. Hogy miért? Mert a leányzó megfogott a kérdéseivel. Szerencsére kivágtam magam és azt hiszem ő elégedett volt a válaszaimmal. Ő igen, de én nem, bennem elindított csomó gondolatot, kattogott az agyam, mint a vonat kereke. 
"Mi motivál a tésztagyúrásra?, Miért szereted csinálni?" stb. Persze egyszerűnek hangzó kérdések, de azt hiszem az én kötődésem a tésztához más, mint egy "átlagemberé" és pont ebből adódóan nehezebb is a válaszadás. Volt időm a három órás utazás alatt átgondolnom a tésztához fűződő viszonyomat és megállapítom, hogy nem volt hiába. 
Gyerekkoromban a gyúródeszka és a bogrács mellett nőttem fel. A nagyszüleim egy halászcsárdát üzemeltettek, a nagypapám főzött, a nagymamám a keze alá dolgozott. Húúú, az a bajai halászlé a mama által gyúrt gyufatésztával. Összefut a nyál a számban. :) Szóval azt hiszem: Minden ott, akkor kezdődött el. Tőlük örököltem a főzés szeretetét és legfőképp tőlük tanultam meg, hogy mi az a munka. Ott pörgés volt kérem, mert amíg vendég volt, nem volt megállás. Rotyogott a bográcsban a halászlé, készült a tészta, sült a süllő és nyúlt a házi rétes... és én mindennek részese lehettem. :)

A halpucoláson kívül a tészta vonzott leginkább és szerencsémre a mama szárnyai alá vett és tanított vagyis tanítva, szenvedéllyel mesélt, úgy ahogyan én tettem a vonaton. 
Én kireppentem, a nagyszülők elmentek és az emlékek halványodtak. Aztán egy napon előkerült a gyúródeszka, a mama öröksége és kezdtek az emlékek felelevenedni. 
A lánynak adott válaszaimat továbbra is fenntartom, miszerint: a tésztagyúrás jó stresszlevezető, a friss tészta íze összehasonlíthatatlan a száraz tésztáéval, no meg a belőle készült ételek elfogyasztása után a család elégedettsége sem elhanyagolható. :)
Fenntartom, de kiegészítem: a tésztának lelke van, ezt Giorgio Locatelli is leírta Ízek Itáliája c. könyvében. Főzőbemutatókon rendszeresen beszél az embereknek a tészta lelkéről. Persze legtöbben "milyen lelke van a tésztának, miről beszél ez?" kérdéssel reagálnak. "Pedig tény: van egy keményítőből és fehérjéből álló lánc, amely végigfut a tésztaszál közepén. Ha a durumbúzát a megfelelő pillanatban aratják le, odafigyeléssel kezelik, gondosan szárítják, majd a tésztát kellő ideig főzzük, a külső keményítőréteg feloldódik a vízben, de a belső lánc érintetlen marad a közepén. Ez a tészta "lelke", ez adja azt az enyhe rességét, amelyet mi, olaszok, úgy nevezünk, al dente."
Az ő megközelítésével is egyetértek, de nekem is van egy teóriám. A tésztának valóban van lelke, amit a készítője ad neki. Szoktuk mondani, hogy szívem-lelkem beletettem... én így vagyok a tésztagyúrással. Azt hiszem a tésztagyúrás, készítés iránti szenvedélyemet az emlékeim táplálják. Kaptam, hoztam és remélem adhatok is ebből a szenvedélyből: nektek olvasóknak és majd a gyerekeimnek, unokáimnak. 
Az alábbiakban az egyik kedvencem, a szélesmetélt (olaszul: tagliatelle, jelentése "apró vágások") munkafolyamata látható képekben. Azt hiszem a fotók bizonyítékai annak, hogy a tésztának valóban lelke van. 

A nagymamám gyerekkoromban azt tanította, hogy minden tíz deka liszthez egy tojást adunk. Persze annak idején a tyúk alól, frissen szedtük össze a tojásokat a tésztához. Ő mindig tett bele egy csipet sót, persze attól függően hány személyre gyúrt. Nagy mennyiségekben gyártotta a különböző típusú tésztákat, így biztosan örült az egyetlen lány unokának, aki "segített" neki a konyhában. :) Ettől eltérően is készítik, Olaszországban számtalan variáció létezik attól függően melyik tartományban vagyunk és milyen fajtája, formája készül. 
Tehát a lisztből és a tojásból merev, nem túl rugalmas tésztát gyúrunk és félretesszük pihentetni. Jöhet a tésztagép, amit én szintén a nagyitól örököltem. Ő már ezzel is dolgozott, de régebben a tésztát sodrófával nyújtották. 
A tésztát felvágjuk, sodrófával  kb. 1 cm vastagságúra nyújtjuk, majd a vékonyítást a géppel folytatjuk. Először a legvastagabb fokozatra állítjuk, a tésztalapot a hengerek közé illesztjük és nyújtjuk. Összehajtjuk és többször átpréseljük, majd egyre vékonyabb fokozatra állítjuk, míg el nem érjük a formára vágáshoz szükséges vastagságot. Ez is a ki hogyan szereti, szokta, tanulta stb. "kategória". A gépre felszerelhető tartozékkal szélesmetéltet formázunk. Legtöbbször húsos raguval szoktam tálalni. Van is egy kedvenc, nagyon finom recept, amit majd egy következő bejegyzésben osztok meg veletek.
  

Apropó vizsga! Említettem már, hogy szakács leszek?! Hamarosan... Aztán jöhetnek az újabb célok: a tésztagyúrás, tésztakészítés "mestere" akarok lenni! ;)

Sok gyakorlással azt hiszem nem is lehetetlen. :) 

A fotókat készítette: Nemes Róbert

Egyszer volt, hol nem volt, mikor is a "tésztás" lányhoz vendégsereg érkezett. Tanácstalan volt, bújta a szakácskönyveket, böngészte az internetes oldalakat. Törte a fejét, hogy mit főzzön, mivel varázsolhatja el újra a barátait. Kevés ideje volt az előkészületekre, valami egyszerű és nagyszerű ételt szeretett volna... Házigazdaként, eddig még mindig működött a "varázslat", az ételei sikert arattak, a vendégei elégedettek voltak és mindezt igazolta a vacsi elfogyasztása utáni kaján vigyor az arcukon.
Közeledett a várva várt nap: egy lazítós, borozgatós, vacsorával egybekötött, barátokkal eltöltött este. Kutakodása során nem tudott választani a sok recept közül, így hát egy olasz szakácskönyvből merített ötlet alapján összedobta a saját és természetesen vendégei ízlésének megfelelő verziót. Persze tésztaétel készült, mi más?!
Ezen az estén várakozásain felül teljesített. :) Ahogy ültek az asztalnál az üres tányérok felett, csak azt lehetett hallani nagy sóhajok közepette, hogy: "Jajj, ez isteni volt! Ilyet máskor is főzhetsz, mennyei eledel! Pfú, de jól laktam!" Aztán jött a kérdés, mellyel megfogták a szakácsnőt: "Mi a neve ennek az ételnek?" 
Ööö: "Nem tudom. Talán nevezhetnénk sonkás-gombás-paradicsomos linguine fészeknek mini mozz..." Erre a barátnő közbevágott: "Tudod mit? Legyen elélvezős tészta és kész! Egyszerű és az élvezeti értékét is ez fejezi ki leginkább. Nem kell túlbonyolítani, ebből legalább tudja mindenki, hogy az elfogyasztása elégedettséget és maximális élvezetet nyújt."
Hát így kapta nevét az alábbi recept, amit az elnevezése ellenére 18 év alattiak is fogyaszthatnak. :) 

Hozzávalók:

500 g linguine vagy spagetti tészta
200 g feketeerdei sonka
200 g csiperkegomba
1 fej vöröshagyma
ízlés szerint fokhagyma
1 dl száraz fehérbor
4 nagyobb friss paradicsom hámozva vagy 1 doboz konzerv
0,5 l paradicsomlé
1 csomag mini mozzarella
só, frissen őrölt bors
rozmaring és oregánó (friss vagy őrölt)
1 csokor petrezselyemzöld
kevés olívaolaj

Elkészítés:

Nagy serpenyőben felforrósítjuk az olajat, hozzáadjuk a felaprított hagymát, fokhagymát. Lassú tűzön állandóan kevergetve puhára pároljuk, majd hozzáadjuk a csíkokra vágott sonkát és ropogósra sütjük. Hozzáadjuk a szeletekre vágott gombát és további 3 percig pirítjuk. Felöntjük a borral és felforraljuk. Ha az alkohol elforrt hozzáadjuk a meghámozott és felkockázott paradicsomot vagy a konzervet illetve a paradicsomlevet. Sózzuk, borsozzuk, ízlés szerint őrölt vagy friss rozmaringot és oregánót adunk hozzá. Addig főzzük, míg össze nem sűrűsödik. Én mindig teszek félre kevés aprított fokhagymát és pár perccel azelőtt, hogy elkészülne, a szószhoz adom. Így sokkal intenzívebben érezhető az íze. Amíg a mártás fő, nagy fazék forrásban lévő vízben éppen csak puhára (al-dente) főzzük a tésztát. A tésztát leszűrjük, majd összekeverjük a szósszal és az apróra vágott petrezselyemmel. Kanál és villa segítségével fészkeket készítünk. Nem áltatlak benneteket, nehéz és pepecselős meló a fészekrakás, de a látvány miatt megéri. A fészkeket olívaolajjal meglocsolt, tűzálló tálba sorakoztatjuk. A fészek készítéshez egy nagyobb méretű kiszúró formát vehetünk igénybe (lásd a képen), így garantált az egyben maradásuk.

Ha nem akartok fészekrakással szórakozni és a konyha küszöbén topog a család, hogy éhesek, mikor lesz már készen, akkor csak dobáljátok a tészta közé a mini mozzarellát és toljátok be a sütőbe, míg meg nem olvad a sajt. Szerintem a siker így is garantált. Aki mégis szán rá időt, az, miután megtelt a tepsi a tészta kupacokkal, rakjon a közepükbe egy-egy mozzarella golyócskát. Tapasztalat, hogy a szószos edény alján marad sonka és gomba darab, amit bátran merjünk a fészkekre. Ha elkészültünk, előmelegített sütőben kb. 10 percig, a sajt olvadásáig sütjük. Vigyázzunk, nem szabad túl sokáig a sütőbe felejteni, mert a tészta kiszárad és ezáltal veszít élvezeti értékéből. Tálalás előtt felaprított friss petrezselyemmel vagy bazsalikommal szórjuk meg a tésztakupacok tetejét. Forrón tálaljuk, mert ha kihűl, nem számíthatunk extra élvezetre. :)

Meglehetősen szubjektív és nagyban függ a fogyasztó egyéni ízlésétől, hogy hogyan értékeli egy étel élvezeti értékét, de garantálom, hogy ez a tészta méltó a nevéhez! ;)

Ha a jobb hasábban rápillantotok a "Keress a tészták között" dobozra, akkor a sós ételek nagy fölénnyel vezetnek az édességek mellett. Bevallom, nem vagyok édesszájú, ennek ellenére igyekszem majd "édes élvezetet" is nyújtani, már csak azért is, mert a családom igényli. Én a sósat, ők az édeset favorizálják. Ahogy én nem tudok tészta és sós íz nélkül, ők nem tudnak édesség nélkül létezni. A szervezetünk mindig jelzi számunkra az ízek iránti igényét, hát érdekes módon az enyém nagy ritkán rakja le voksát az édes íz mellett. Persze azt nem mondom, hogy soha... vannak olyan desszertek, aminek én sem tudok ellenállni. 
Amikor elfogyasztok egy-egy, számomra igen kedvelt sütikét, jön a hozzátartozók megrökönyödése, amikor is elindulok a hűtő felé valami sós ételt keresni, hogy lefojtsam a desszert ízét. Nem értem a szervezetemnek ezt a fajta reakcióját, de mára már megtanultam, hogy étteremben desszertet nem rendelek, mert az édes íz elfogyasztásából következik a vágyakozás egy sós falatka után.
Számomra a sós és édes tökéletes párt alkot, ezért szeretem annyira: a túrós csuszát szalonnapörccel, jó sok kristálycukorral a tetején; a lekváros kenyeret szalámival és sorolhatnám még az "aberrált" ízlésvilágomra utaló ételpárosítások sorát. :)
Most egy nagyon egyszerű, nem megszokott desszert következik: túrós-meggyes palacsinta vanília öntettel, jól lehűtve, tejszínhabbal megbolondítva (részemről valami sós falatkával lefojtva). Nyáron nagyon hűsítő édesség és a töltelék friss gyümölcsökkel ízlés szerint variálható. 
A palacsinta receptjét nem írom le, hisz elkészítésére jellemző az a mondás, hogy: "Ahány ház, annyi szokás". Én az alábbi finomsághoz kelt palacsintát készítettem, de maradjatok a megszokottnál, a számotokra legegyszerűbb elkészítési módnál. A töltelékhez megadott hozzávalók 8 db palacsintához elegendőek. 

Hozzávalók a töltelékhez:

½ kg túró
1 egész tojás
1 tasak vaníliás cukor
3 csapott evőkanál kristálycukor
reszelt citromhéj
egy marék meggy (most még fagyasztottat használtam)

... az öntethez:
1 csomag vaníliás pudingpor
1 l tej
2 dl tejszín a tetejére

Elkészítés:

Süssünk le - a családtagok, a vendégek és a társaság étvágyának megfelelő mennyiségű - palacsintát. Keverjük össze a túrót a tojással, vaníliás cukorral, kristálycukorral, a reszelt citromhéjjal, melyet természetesen mindenki a saját és családja igényének megfelelően ízesítsen (kevesebb illetve több cukor hozzáadásával).

A tölteléket egyenletesen elkenjük a felületen, a magozott meggyet a töltelékre sorakoztatjuk. A palacsinta két oldalát felhajtjuk, majd henger alakúra göngyöljük. A feltekert palacsintát arányosan kettévágjuk és egy mélyebb tálban (én kerekben készítettem, de az otthoni kínálatból tetszőlegesen kiválasztható) elhelyezzük.
Egy csomag vaníliás pudingport egy liter tejjel és ízlés szerinti cukor hozzáadásával felfőzünk, folyós állagú öntetet készítünk. Az elkészített vanília "sodót" a palacsinták tetejére merjük, úgy, hogy ellepje.

Ha kihűlt hűtőbe tesszük és kb. egy óra elteltével a maradék gyümölccsel és tejszínhabbal díszítjük. 

Jönnek a forró nyári napok, tessék a családot elcsábítani ezzel a könnyen elkészíthető, hűsítőül is szolgáló egyszerű finomsággal. Értékelni fogják, nekem elhihetitek! ;)